Friday, February 22, 2013

Madarak és ingovány



Mihez hasonlatos ez a nemzedék? Bizonyára sok mindenhez. Ha engem kérdeznének róla, s írnék egy abszurd drámát válaszként, akkor a nyitó színen egy csapat magyar állna az Ecsedi-lápban. Mindegyikük süppedne az ingoványba: ki bokáig, ki térdig, ki egészen a tokájáig. Helyzetük teljességgel reménytelen volna: a szabadulás esélyeit a XXI. századra minimálisra csökkentette a közös emlékezet feladása.
Pedig két évszázaddal korábban, a 48-49-es szabadságharc bukása után még megosztották egymás között a bujdosó honvédek, hogy hol szabad a pázsittal borított ingólápra lépni, s hol nem. Megmutatták egymásnak, mely részeken érdemes nádszálat a földbe szúrni, hogy élvezhető és éltető vízhez jussanak. Megtanították egymásnak, hogy hol fészkelnek az értékes tojást adó vízityúkok, s hogy hogyan kell fűzfavesszőből olyan kosarat fonni, mellyel könnyen megfogható a réti csík is. Ezzel a közös tudással nem pusztán a gyors halállal fenyegető, sárba és mocsokba süllyedést kerülhették el, hanem biztosították a túlélés minden feltételét.
De a XXI. századi magyarok, az én képzeletbeli honfitársaim, már nem rendelkeznek ilyen közös tulajdonban lévő ismeretekkel. Hogy sorsuk jóra fordulására semmi esély sincs, azt mégsem mondanám. Akadhatnak még közöttük, akik tudnak a természet apró jeleiből (nádiposzáták röpirányából, vörösrókák lábnyomából, a halak vonulásának útvonalaiból) következtetni arra, hogy hol foghatnának biztos talajt. Talán lesz valaki, aki elég figyelemmel van arra, melyik irányból érkezik tavasszal madár egy friss gallyacskával csőrében.
Hogy kik lesznek e messzelátó és összeszedettségre képes magyarok? Nem tudom. És Te? Látod annak lehetőségét, hogy lesz köztük egy-két magyar ferences világi rendi testvér is...?

No comments:

Post a Comment