A
VII. fejezet történeteit olvasva az ember zavarba jön. Nehéz a
sok adat, Szent Ferenci-mondás és esemény között megtalálni az
azokat egymás után soroló logikát. Pedig a szerző egyszerűvé
teszi ezt nekünk. Annyit kell tennünk csupán, hogy elolvassuk
figyelmesen a VII. fejezet címét: „A szegénység iránti
szeretete és a hiányok csodálatos betöltése”.
A
cím olvasása után megérjük, hogy a VII. fejezetben egymás után
következő szakaszok vagy azzal a szándékkal születtek, hogy
bemutassák, mennyire szerette Szent Ferenc a szegénységet, vagy
azzal a szándékkal születtek, hogy megmutassák a Szeráfi Atya
közreműködésével vagy jelenlétében, a hiányok betöltésére
szolgáló csodákat.
De
vajon tényleg elég-e a szöveg megértéséhez, ha ennek a két
szempontnak a megjelenését keressük az egyes szakaszokban? Nem.
Miért? Azért, mert aki ír, annak mindig vannak olyan
előfeltételezései és élettapasztalatai, amelyek oly mértékű
természetességgel az övék, hogy ki sem mondatnak vagy ha
kimondatnak, akkor mintegy mellékesen, egy-egy szóban jutnak
kifejezésre. Ha ebből, a szövegelemzéshez középiskolában
tanítandó alapelvből, indulunk ki, akkor is találunk a szövegben
arra adatot, hogy mi volt a VII. fejezet írójának szándéka.
Szent Bonaventura azért ír a szegénységről, mert ez az
érdemszerzés egyik legfőbb módja. Miért fontos ez nekünk?
Azért,
mert a szegénységet, mint kívánatos állapotot minden nemzedéknek
nehéz megszeretni. Ha tudatosítjuk, hogy a szegénység
érdemszerző, akkor leomolhat a gát, melyet gyakran a környezetünk
emel közénk és a szegénység szeretete közé. Ez utóbbi
gondolattal már meg is érkeztünk oda, hogy elkezdjük az egyes
szakaszokat és történeteket megfigyelni. Az 5. szakaszban egy
pénzes zacskóról olvasunk, melyet Assisi Legkisebb Embere nem akar
fölvenni az útról. A történetből az derül ki, hogy a zacskót
az ördög tette az útra. A mi környezetünkben is vannak ilyen
ördögi pénzforrások. MLM-hálózatokban a legfelső pozíciók
egyike. Vagy pályázati cégnél dolgozóknak a lefizetésre
juttatott összegek. Jobb, ha nem vesszük fel őket. Ezeket a pénzes
zacskókat mind az ördög tette oda, ahova tette. Kígyó bújik ki
belőlük: a lelkiismeret furdalásától romló szervezet a patika
falán találkozhat ezzel a kígyóval.
Az
5. fejezetet előkészítő 1., 2., 3., és 4., szakaszokban
lényegében a Szent Ferenc-i teológia alapvetését ismerjük meg.
Ezen majdnem elméleti szakaszok készítik elő az ötödik szakasz
történetét. Nem furcsa, hogy az elmélet készít elő egy
történetet? Lehet, hogy ez csak egy tévedésem, de azt gondolom,
hogy az ötödik szakasz mégsem pusztán illusztráció, hanem annak
érzékeltetése, hogy mit kockáztat az ember, ha nem éli a szent
szegénységet.
Gondolom,
a Testvérek és Nővérek azért szeretnének valamit hallani a
Szeráfi Mestertől magától is. Én az ő jogos érdeklődésük
betöltésére a következő mondatot emelem ki.
„Mert
ez (ti. a szegénység) az evangéliumi szántóföldbe rejtett
kincs, amelynek megvásárlásáért mindent el kell adnunk, amit meg
el nem adhatunk, azt hozzá képest (ti. a szegénységhez képest)
semminek kell tekintenünk.”
Én
úgy látom, hogy ez az a lelkiállapot, mely egy világi ferences
számára elérhető a szegénységgel kapcsolatban.
A
6. és 7. szakasz szinte csak 2 történet. A 6. szakasz egy isteni
visszaigazolás arról, hogy Szent Ferenc az evangéliumi erények
birtokosa. A 7. szakasz pedig egy ebéd története. Ezt az egyszerű
besorolást azonban mindenki elutasítaná, aki elolvassa azt is,
hogy mit mondott az ebéd alatt Assisi Legkisebbje. Mert amit
mondott, az újabb kiegészítés a szegénység teológiájához.
Szent Bonaventura így idézi Szent Ferencet. „Ezt a királyi
méltóságot az Úr Jézus vette magára, amikor szegénnyé lett,
hogy szegénysége gazdagítson minket, és mint lélekben
szegényeket a mennyország királyaivá és örököseivé emeljen.”
Miért éppen ezt a mondatot emeltem ki? Mert ez ismét rámutat,
hogy Szent Ferenc a mennyország iránti vágyból vágyakozik a
szegénység után. Ez a felismerés pedig még jobban elmélyíti
azt az érzést, hogy aki valóban szegény, az földbe rejtett
csodálatos kincsre talált. Sajnos ezt a misztériumot én ennél
jobban nem tudom kifejteni, de azt hiszem, hogy mindannyian sejtjük
már, hogy miről van ebben szó.
A
8. és 9. szakasz is úgy néz ki, mintha egyszerűen csak
előkészítené a 10. szakaszt, melynek célja, hogy elmesélje,
hogy Isten miként töltötte be sok szegény hiányát Szent Ferenc
által. Ez nyilván célja is a szerzőnek, de a 8., 9. és 10.
szakasszal, de ez a „bizonyítási eljárás” is alkalmas arra,
hogy fölragyogtasson a Szent Ferenc-i teológiából egy újabb
részt. Csak egy félmondatot idézek most. Mindannyian tudjuk, hogy
a történet lényege az, hogy amikor a testvérek nem pénzt, hanem
ennivalót gyűjtöttek, akkor tudtak segíteni a szegényeken. És
íme, hogy miért. „… mert a bűnbeesés után a nagy
Alamizsnaosztó tékozló könyörületességében mindent
alamizsnaként enged meg, méltónak és méltatlannak egyaránt.”
A
VII. fejezet utolsó három szakasza a 11., 12. és 13. is olyan
történetek, melyek lényege, hogy Isten szegénységet és nem
nélkülözést akar. Nagyon szép a 13. szakasz végén levő vers,
mely nem pusztán lelkesítés, hanem az egzisztenciális
bizonytalanságokban élő embernek, s így a ma emberének is,
reményt ad.
A blogot támogatja, ha vásárol a Zarándokok Boltjában.
Comments
Post a Comment