Reggel
van. Nyár van. Ugyanaz az aszfalt borítja a járdát: felénk nem tört újabb
csatornákat magának a technika egyetlen vívmánya sem.
S én
magam: ugyanúgy lépdelek a nyárban, és azonos irányban is.
A
frissen nyírt fű illata is pontosan úgy csapja meg orromat, pontosan olyan
ünnep-érzést ébreszt bennem, mint gyermekkoromban. A madarak csicsergése sem
mutat változást: át-átüti a forgalom moraját, és a győzelem és szerelem
beteljesedésének hangjait intonálja.
Csak a
Nap, a Nap sugarai metszenék sebesre a bőrömet immár, ha a fák lombjai útjukat
nem állnák. Harminc-egynéhány év alatt lombjuk terebélyesebbé, leveleik árnyéka
simogatóbbá változott. S, ha valami, hát ez az a körülmény - utamat szegélyező
segítség -, mely megérleli a kérdést: vajon tényleg ugyanaz, vajon tényleg most
is ugyanaz, vajon mettől meddig ugyanaz a nyár?
Comments
Post a Comment