Reggel van. Nyár van. Ugyanaz az aszfalt borítja a járdát: felénk nem tört újabb csatornákat magának a technika egyetlen vívmánya sem. S én magam: ugyanúgy lépdelek a nyárban, és azonos irányban is. A frissen nyírt fű illata is pontosan úgy csapja meg orromat, pontosan olyan ünnep-érzést ébreszt bennem, mint gyermekkoromban. A madarak csicsergése sem mutat változást: át-átüti a forgalom moraját, és a győzelem és szerelem beteljesedésének hangjait intonálja. Csak a Nap, a Nap sugarai metszenék sebesre a bőrömet immár, ha a fák lombjai útjukat nem állnák. Harminc-egynéhány év alatt lombjuk terebélyesebbé, leveleik árnyéka simogatóbbá változott. S, ha valami, hát ez az a körülmény - utamat szegélyező segítség -, mely megérleli a kérdést: vajon tényleg ugyanaz, vajon tényleg most is ugyanaz, vajon mettől meddig ugyanaz a nyár?