Olvassuk együtt Szent Bonaventura Assisi Szent Ferencről szóló könyvét! 2.

Mint azt e sorozat első részében írtam, „Ezzel a könyvvel világi ferences testvéreim fölkérésére kezdetem el foglalkozni”. Ebből következik, hogy a szöveget úgy dolgoztam föl, hogy azzal segítsek minden világi ferencesnek, hogy a maga „nem szerzetesi” életében Szent Ferenc-i módon cselekedjék. Most, hogy nagy nyilvánosság elé viszem a szöveget, időnként alakítok rajta, máskor azonban, meghagyom világi ferencesek számára készült formában. Pedig egyszerűen változtathatnék azon a kifejezésen, hogy „mi, világi ferencesek”. Csak annyit kellene írni: mi, akik követni akarjuk Jézus Krisztust. Azért írhatnám ezt, mert Szent Ferenc élete éppen erre példa. Ő az evangélium szavainak komolyan vevésével mást sem tett, mint igyekezett jézusi emberként cselekedni és jézusi emberré válni. Nos, tehát következzék az a gondolatébresztő olvasmány, melyet Szent Bonaventura Assisi Szent Ferencről szóló könyvének első fejezetéről írtam.

Miről szól ez 1. fejezet?

Az első fejezet egy többé-kevésbé időrendi sorrendbe szedett történetek egymásutánja, melynek főszereplője… Ki is-e történetek főszereplője? Elsőre azt gondolnánk, hogy Szent Ferenc. Másodjára azt gondolnánk, hogy egy megtéréséhez egyre közelebb és közelebb jutó, jó természetű ifjú kereskedő. Harmadik nekifutásra arra jövünk rá, hogy a történetek fő szereplője az isteni kegyelem, mely jó természetre épít. Én azt hiszem, mind a három alkalommal jóra gondolnánk.

Talán érdemes ezen állításom alátámasztására az első fejezet első részét újra olvasni!

„Élt egy ember Assisi városában,

Ferenc, kinek áldott emlékezete,

mert Isten édes áldásaival jóságosan megelőzte őt,

a jelen élet veszedelmeiből is kegyesen kiragadta,

és az égi kegyelem ajándékaival is

túlcsordulóan betöltötte.”

Miért jó egy világi ferencesnek, ha ismeri azokat a történeteket, amelyek Szent Ferenccel megtérése előtt történtek?

Először is tisztáznunk kell, hogy mi a megtérésnek az a felfogása, melyet Szent Bonaventura képvisel. Bár erről a 2. fejezetből tudhatunk meg többet, már itt, az 1. fejezetben is kapunk két kvázi definíciót. Az egyik az, amely a most tárgyalt fejezet 2. szakaszában olvasható: „Ferenc még nem ismerte Isten rá vonatkozó szándékát…”. A másik az, amivel Bonaventura zárja ezt a fejezetet (eddig arról volt szó, amit) „…Ferenc, Isten embere, még akkor cselekedett, amikor életmódját tekintve még nem vonult vissza a világból”. Értjük e két meghatározást. Első: az ember akkor tér meg, amikor fölismeri Isten rá vonatkozó szándékát. Második: az ember akkor tér meg, amikor visszavonul a világból.

De megteheti-e egy világi ferences, hogy visszavonul a világtól? Szerintem, nem.

Akkor nekünk annyi marad, hogy minden nap megfeleljünk Isten ránk vonatkozó szándékának. Igen, azt hiszem „mindössze” ennyi. És ezt a „mindössze ennyit” Szent Ferenc nyomán tehetjük meg. Ezért is érdemes olvasnunk az 1. fejezet történeteit.

Az első történetben Isten a kezdeményező. Betegséget enged Ferencnek elszenvedni, s ez segít neki, hogy fölgyógyulása után nagylelkűbb legyen.

Ebben a lelkiállapotban álmot lát, melyet először úgy értelmez, hogy lovaggá kell lennie, s ennek a felszólításnak azonnal eleget is szeretne tenni, és útnak indul. Mielőtt azonban még a herceghez érne, akinek szolgálatába állna, Isten hangját hallja, akivel valóságos párbeszédbe kerül. S ettől „gondtalanná és örvendezővé” válik és, ahogy a 4. szakasz első mondatából megtudjuk: „visszavonult a mindennapi kereskedés forgatagából (és) buzgón esdekelt, hogy égi kegyelem mutassa meg neki, mitévő legyen.”.

Akkor Isten vezette őt, ily direkt módon és ez mégis a megtérése előtt történt? Igen. És itt szeretnék visszatérni arra, hogy mit kérdeztem ennek a beszélgetés indító szövegnek az elején. Nem azt, hogy ez a fejezet Isten kegyelmének „működéséről” szól?

De milyen ez a kegyelem? Édes. És türelemre nevelő. És rejtélyes. Aktivitást vár mindenkitől. Isten elrejtőzik és alig várja, hogy megtaláld. Az 5. szakasz éppen arról szól, hogy hogyan tudod megtalálni Istent.

Az 5. szakasz tartalma

Ezt a történetet mindenki ismeri. Szent Ferenc legyőzve önmagát megcsókol egy leprást, akiről kiderül, hogy Jézus maga volt. Gondoltál már arra, hogy ha egy nehéz helyzetben legyőződ önmaga, akkor rájössz, hol találod Jézust? Ha legyőződ önmagad és nem követsz el bűnt, akkor méltó vagy arra, hogy szentáldozásban részesülj.

A 6. szakasz azt meséli el, ahogy Szent Ferenc gondoskodott a leprásokról, és ahogy Rómában segített a koldusoknak.

Miért maradt e gondolatébresztés után mégis valami hiányérzetünk a szövegelemzéssel kapcsolatban?

Azért, mert nem szóltam még arról a mindenkiben fölmerülő gondolatról, hogy Szent Ferenc életében annyi, de annyi minden történik úgy, mint a Biblia nagy alakjaival. Álmot lát és félreérti. Isten szól hozzá és válaszol neki. Isten engedelmességet kér és teljesíti. De tudjuk, hogy Isten nem nyit új fejezetet a Szentírásban. Akkor miért ezek a párhuzamok? Azért, mert bár az ember létét és tetteit bármilyen alapvetően meghatározza a kor, amelyben élnek, Isten állandó. S, ha Isten állandó, de az ember változik, akkor miért lesz ezekből az isteni indítványokból mindig ugyanaz? Azért, mert az emberben egy dolog Istennel kapcsolatban örök. Az ember vágyakozik Isten után. Ebben volt Szent Ferenc egy óriás. Így fogalmazta meg Szent Bonaventura ebben a fejezetben a 4. szakszban. „…a mennyek utáni vágyakozás hevesen izzott benne,…”.