A plébános úr tudta, hogy van Isten, hiszen ezt tanulta az
egyetem teológiai karán. A kántor állandóan liturgikus szövegek és dallamok között
élt, így tudni vélte Isten létét. Mivel mindennapi tapasztalata e mellett
szólt, tudta és hitte a sekrescsés is, hogy Istennek lennie kell. A képviselő testültet
elnöke, aki gazdaként az Úr adta növekedésre hagyatkozott, biztosra vette, hogy
Isten él, mert éltet. A tanítónő hitt a feltámadott Krisztusban, mert
minden napi áldozó volt. Elsős iskolás tanítványai pedig szerették Istent, mert felfogták, hogy Isten szereti őket.
Amikor Szent Bonaventura „Szent Ferenc élete” című könyvének VIII. fejezetét olvassuk, akkor könnyen észrevesszük, hogy az első 5 szakasz a szegénységet megélő Szent Ferencet, a 6. szakasz és az utána következők pedig az állatokat is dédelgető és a rájuk hatást gyakorolni képes Szent Ferencet mutatják be. Lássuk most először az első 5 szakaszt! Amikor ezeket a szövegrészeket alaposan áttanulmányozzuk, akkor fölmerül bennünk egy hittani kérdés. Miért a szegénységen át vezet az út a jámborságig? Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, értenünk kell, hogy mit ért Bonaventura jámborságon. Ehhez segítséget kapunk egy lábjegyzetből. Ebből kiderül számunkra, hogy a jámborság nem azonos a hitbéli gyakorlatok pontos betartásával. A jegyzetíró még azt is elmondja, hogy Bonaventuránál a jámborság a Szentháromságot jellemző cselekvés. „Amennyiben (pedig) embert jellemez a pietas (jámborság), úgy az tiszteletteljes válasz Isten szeretetére és egyben utánzása is annak.” A lábjegyzetet í...
Comments
Post a Comment